Megfojt a hiánya...

Hiányzik? Nem tudom! Amikor olyan helyen vagyok ahol régen együtt voltunk, vagy ha meghallgatok egy zenét amit még Ő mutatott a gyomrom rögvest görcsbe rándul. Eszembe jutnak az emlékek, amikor megcsókolt! Ilyenkor hiányzik. De ha arra gondolok, hogy hányszor álltam értetlenül egy egy vita előtt, hogy mindig bennem volt a hiba ő soha sem tévedhetett, akkor csak annyit mondok: Jobb ez így! Szóval nem tudom! Nagyon nehéz! És, hogy mi történik amikor meglátom? Magam köré építettem egy falat, hogy semmiképp se tudjon ártani nekem! De amikor meglátom, az addig felhúzott védőfal összedől. Onnan kezdve megint jönnek a kis pillangók a gyomromba, a nehéz lélegzetvétel, és a "mi lenne ha?" kérdések sorozata. HIÁNYZIK! Minden mozdulata, a hangja, az érintése, az illata, az ölelése...